Kiegészítő anyag a Heads Up Sit and Go Sulihoz
(IV. rész – összes szint)
Ezt a cikket nem csak a Heads Up Sit and Go suli játékosoknak ajánlom, de azoknak is, akik viszonylag stabil nyerő stratégia alapján játszanak (bármilyen játékot) a teljes mezőny ellen, de nem értik, hogy miért lehetnek sikeresek ellenük olyan sokszor az ész nélküli emeléseikkel a náluknál nyilvánvalóan jóval gyengébb játékosok.
Visszatekintés
A modern pókerjáték rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben, az 1960-as, 1970-es, sőt ’80-as évek nyerő játékstílusával ma a kevés szereplős asztalokon – már kis téten is – csak halnak számítanánk.
Sok (mára legendássá vált) játékos korán felismerte, hogy az elterjedt közvélekedés által ajánlott feszes játékstílust könnyen le lehet győzni egy lazább és agresszívabb stratégiával. A heads up játékokban korábban is jelen volt az agresszivitás, de a 2000-es évek eljövetelével ide is betette a lábát a játékosok egy új nemzedéke, akik hiperagresszívnak nevezett és kívülről kaotikusnak tűnő stílusukkal értek el hihetetlen eredményeket. Vajon hogy történhetett ez?
A legnagyobb eltérés az akkori és a mostani játékstílusok között az agressziószint növekedésében rejlik.
Mi az agresszió?
Az agresszió az én – valamennyire pókerközpontú de semennyire nem szakszerű, viszont leszűkített értelmezésű – megfogalmazásom szerint olyan magatartás, ami a másik személy ellen irányul, azzal a felvállalt kockázattal, hogy a magatartás tanúsítója is sérelmet szenved. Így egy hangya eltaposása nem agresszió, azonban támadó szándékú kutya elrugdosása magunktól már az lesz. A továbbiakban tehát a pókerben a legjobb (nut vagy kvázinut) lappal történő licitálás ezért annyiban nem lesz agressziónak tekinthető, hogy számunkra nem rejt kockázatot (hiszen egyszerű értékért hívásról van szó). Ilyenkor a hívó félnek nem kell tartania a retorziótól, és az egyetlen veszély, ami őt a partiban fenyegeti, az lesz, hogy nem fizetik ki annyira a lapját.
Mit jelent az agresszió a pókerben és mi a célja?
Mint az előzőekben felvezettem, – a főleg élő játékban elterjedt tévhittel szemben – az agresszivitás nem az ellenfél verbális és tettleges eszközökkel való megfélemlítését jelenti, hanem a licitálás jellegét.
Sokan félreértik a pókeragressziók összecsapásának – mint licitekkel folytatott ökölvívó mérkőzésének – a lényegét, és azt hiszik, hogy a támadásoknak, emeléseknek semmi más célja nincs, mint hogy ellenfelünk legitim kezét kilökjük abból a kasszából, amit magunkhoz akarunk húzni. Hasonlóan közkeletű tévedés, hogy ha jó lapunk van, azért kell agresszívnek lenni, hogy nagyra nőjön a kassza. Nos, valóban van logika mindkét gondolatmenetben, azonban az igazság szokás szerint valahol a kettő között van.
Az agresszivitás céljának véleményem szerint a pókerben azt a magatartásformát nevezhetjük, amikor az egyik játékos rákényszeríti akaratát a licitben a másik játékosra oly módon, hogy ő alakíthassa ki a tipikus kasszaméreteket, ő határozhassa meg azt, hogy milyen feltételekkel folyjon a játék. Ha ugyanis ezt a célt egy pókerjátékos meg tudja valósítani, akkor a legjobb úton halad a győzelem felé. Ebben az esetben ugyanis már semmi más dolga nincs, minthogy erős kezeivel magas kasszát alakítson ki, közepesekkel alacsonyan tartsa a kasszát, gyenge lapokkal vagy blöfföljön, vagy dobjon.
Az agresszió célja tehát nem más, minthogy a kasszaméreteket, és a dobási esélyeket a nyerési esélyeinkhez igazítsuk oly módon, hogy a licitünk várható értéke a legnagyobb legyen.
Erős kezekkel a nagy kasszák kialakításának eszköze ezért magától értetődően általában az emelés lesz. Tulajdonképpen az egyetlen kivétel a főszabály alól a passzív agresszió, ami mechanikusan sokat és sokszor emelő ellenfeleknél működik jól: itt a megadásokkal állunk ellen a minket minden kasszából kitolni akaró ellenfélnek, és így könnyen kialakíthatjuk a nekünk kedvező kasszaméretet.
Az agresszió lelki háttere a pókerasztaloknál.
Amikor, a korábban említett esettől eltérően, a kockázatvállalás is szóba jöhet (és a pókerben ilyen a licitszituációk hatalmas többsége) a támadólag fellépő személynek le kell küzdenie a félelmei miatt kialakuló gátlásokat.
Több tucat agresszióval kapcsolatos elmélet forog közkézen, ezek közös pontja talán csak az agresszornál fellépően a sérelemokozás szándéka.
A pókeragresszió a jó játékosoknál azonban nem sérelemokozási szándékként jelentkezik, hanem egy feladványra adott megfejtésként, tehát egyfajta választott stratégiaként.
A pókerjátékosoknak tulajdonképpen két fő csoportja van, az egyik, aki a várható érték alapján dönt, míg a másik a pókert lényegében szociális interakciónak tekinti, amiben a licitek párbeszédek és viták, és a győzelmek jelentik számára az önigazolást. Ez a megfogalmazás az olvasóknak talán nagyon keménynek tűnik, de én mégis találónak vélem. E két kategória természetesen nem válik el élesen egymástól, a végtelenül profi hivatásos játékosok, és a félrészeg ausztrál traktorosok között sok átmenet van, sőt, a tilt (az érzelmi érintettség) fellépésekor könnyen átcsúsznak a játékosok az első főcsoportból a második csoportba. Ennek az oka pedig véleményem szerint az emberi lélek mélyebb mozgatórugóiban rejlik.
Az agresszió, és az azzal szembeni fellépési stratégiák kialakítása egy olyan természetes késztetés, ami az állatvilágra is teljesen jellemző. Csányi Vilmos osztályozta az állati agressziót, ami – mint bemutatom – meglehetősen jól rávetíthető a pókerben mutatott reakciók magyarázatára is. Fontos megemlíteni, hogy ezek a magatartásformák inkább csak a kiélezett (konfliktus) helyzetekben jönnek elő, így az említett értékért hívás általában nem tartozik közéjük. Az agresszió fajtái tehát a következők: területvédő agresszió, tulajdon- és birtokvédelmi agresszió, kívülállókkal szembeni agresszió, agresszió a rangsorban előbbre kerülésért, frusztrációs agresszió, határkitapogató agresszió, autoagresszió, a csoport agressziója a nem normakövető tagokkal szemben. (Konrad Lorenz: Az úgynevezett harag)
Az emberi pszichológiában mindemellett meg van fogalmazva az agresszió mozgatórugója is, ez Fromm szerint, lehet a tanult válasz illetve a katarzis iránti igény. (Erich Fromm – A rombolás anatómiája)
Miért tartottam ezeket a magatartásokat és mozgatórugókat említésre érdemesnek? Ellenfeleink csoport és egyén szinten különbözőek lesznek. Ha tudatosan játszunk, és figyelünk a licit és viselkedésminták változására, jónéhányszor felismerhetjük, mikor, és miért váltanak stratégiát ellenünk.
Hogy néhány példával szemléltessem a dolgot: – Többasztalos élő versenyen elege lesz ellenfeleink összeszokott csoportjának az online pókerhez szokott agresszív stílusunkból, és hallgatólagos összefogással elkezdik büntetni a nem normakövető (tehát nem szokásos) mértékű és gyakoriságú emeléseinket (a csoport agressziója a nem normakövető tagokkal szemben)
– Elsősorban a döntő asztalon fellelhető az a magatartás, amikor az első két legtöbb zsetonnal rendelkező játékos (ICM szempontból) érthetetlenül agresszívan csap össze (agresszió a rangsorban előbbre kerülésért)
– Vaklopásainkat, vagy a kasszák flop cbetjét teljesen irracionális mértékű és gyakoriságú visszaemelésekkel bünteti ellenfelünk (tulajdon- és birtokvédelmi agresszió)
– Ellenfeleink máshogy játszanak ellenünk, mivel nem tartozunk az adott baráti körbe (kívülállókkal szembeni agresszió)
– Heads upban szintet lépve azt tapasztaljuk, hogy egy regulár rendszeres beüléssel, és hiperagresszív játékkal próbál meg elriasztani a „vadászterületéről” (területvédő agresszió)
– Szintén heads up játékoknál maradva: gyakran felismerhetjük azt a pontot, amikor nem professzionális játékot űző ellenfelünk „megtörik” és a stackjét felőrlő, nyomásgyakorló játékunk okozta stressz számára elviselhetetlenné válik, és ezt agresszióval kívánja feloldani. (frusztrációs agresszió)
– Jellegzetes, amikor egy játékos variálja a korai szakaszban az emeléseinek a mértékét, hogy kiderítse, mik azok a határok, amiken belül mozogva még nem vált ki a licitje azonnali válaszcsapást (határkitapogató agresszió)
– Ki kell emeljem az utolsó momentumot: amikor a sorozatos csalódások arra késztetik a játékost, hogy irracionális döntéseket hozzon, valósággal könyörög azért, hogy elvegyék a pénzét, csak véget érjen ezáltal a vesztő sorozata. (autoagresszió)
Ha felismerjük ezeket a mintákat, akkor az információkat könnyedén a javunkra fordíthatjuk hiszen a pókerben a várható értékektől független szempontok alapján játszott licitek minden esetben kihasználható stratégiát jelentenek. Ha rájátszunk ellenfeleinkre, akkor a Sklansky dollárok feltehetőleg a mi stackunkat gyarapítják majd.
Passzív agresszió a pókerben
A passzív agresszív személyiségzavar egy ismert probléma, azonban ez az alfejezet nem erről szól, hanem a pókerstratégiák kiválasztásáról.
Erich Fromm agresszióelmélete szerint a félelemből két reakció születhet a döntési szabadságból: – le akarjuk győzni a világot, uralkodni akarunk rajta
– hagyjuk, hogy a világ uralkodjon felettünk
Az első esetben a játékos úgy dönt, hogy átveszi az irányítást (vagy kísérletet tesz rá), és ez reakció a tipikusabb a Heads Up-ban. Ilyenkor az lesz a támadó licitek magyarázata, hogy a játékos agresszív fellépésével, gyakori emelésekkel kívánja kikényszeríti az akaratát, megmutatva, hogy ki a seriff az asztalnál. A második magatartásforma is nagyon jellemző lehet azonban, mégpedig főleg az MTT-k korai szakaszában, vagy tilten levő játékosoknál, illetve az ellenfelünk nyilvánvalóan hibás agressziójára rájátszásként – noha általában nem szerencsés, ha hagyjuk sodorni magunkat az árral.
Mint korábban említettem a passzív agresszió is egy lehetséges magatartásforma, ami – főleg a jobb játékosok számára – meglehetősen érthetetlen partikat eredményezhet. A passzív agresszió pókeren kívüli megfogalmazása az, hogy a személy nem tud előre nemet mondani, elvállal valamit (gyakran túlvállalja magát) de mégsem hajtja feladatát végre. A pókerben a passzív agresszió egy tipikus hal magatartás, ami azon alapul, hogy ellenfelünket nem érdeklik a történések, az esélyek, a helyes játék, nem tud nemet mondani az emelésre, nem tud megszabadulni a lapjaitól, hanem az „engem ki nem blöffölsz” mentalitással játszik, és emeléseinkre megadogatással (vagy koncepciótlan visszaemelésekkel) reagál. Ez a játékstílus gyakran párosul a teljesen véletlenszerűen érkező hatalmas overbet all in-ekkel, amik nagyjából akkor szoktak érkezni, amikor ellenfelünk megunja a stackje lassú fogyását (frusztrációs agresszió), és ezen emelések érkezésének az időpontja emiatt különösebb összefüggést ellenfelének stratégiájával (és a lapjaival) nem fog mutatni.
A hibás játék elsősorban az érzelmi érintettség közvetlen következménye. Fontos azonban megérteni, hogy egy elvesztett közepes tétű heads up 10-50 dolláros (ma 50 dollár tizenegykét ezer forint) nevezési díja a tengerentúl, és a fejlettebb országokban még a minimálbér közelében dolgozók számára is maximum csak csak egy-két órányi munka díja, míg nálunk akár jópár napig kellene törni a követ a képzetlenebb és rosszabbul kereső munkavállalóknak. Ez tehát olyan értelemben nagyon rossz, hogy ellenfeleink általában nem félnek a tét elvesztésétől, nehezebben lép fel náluk a vereség miatt tilt, és ezért van egy olyan típusuk, aki sokkal-sokkal nehezebben lesz kiblöffölhető a kasszából, és jóval könnyebben emel ránk vissza az abszolút esélytelen kézzel. Másrészt viszont (az olvasók számára valószínűleg nyilvánvalóan) nagyon jól működik ellenük a közepesebb kezekkel is az értékért hívás. Természetesen ezek az ellenfelek sem szeretnek veszíteni, ezért náluk inkább az a lassú változás figyelhető meg, hogy a korai lazaságot – értelmetlenül – a középjátékban fokozatosan növekvő befeszülés követi, ennek oka, hogy „munkát fektettek” a heads up megnyerésébe, amit később nem akarnak véletlenszerű lapokkal feladni. Ez egy könnyen kihasználható, és gyakori lélektani tendencia, próbáljunk meg figyelni rá.
Bármennyire is hibás játék azonban a megadogatás, nagyon gyakran nyerő lesz – főleg a sokat blöffölő játékosok ellen. Ennek magyarázata az, hogyha ellenfelünk nem dob, nem emel, csak megad, akkor hiába emelünk, a leosztás mindig mutatásig megy, és – bár kemény dolog ez az életben – mutatáskor bizony nem az nyer, aki a jobb játékos, hanem az, akinek épp akkor jobb lapja volt.
A látszólag passzív agresszió tartós megléte sem jelenti tehát önmagában azt, hogy ellenfelünk ostoba lenne (sőt, általában a nagyobb pókerveszteségeiket könnyedén megfinanszírozó játékosok általában az élet egyéb területein nagyon sikeresek), de néha még azt sem jelenti, hogy rosszul játszik! A pókerben az emelések-visszaemelések-megadások-dobások egyensúlyban vannak. Ha az egyik ellenfél támadóbban lép fel, akkor azzal ellenfelét megadásra vagy dobásra kényszeríti (ritkábban pedig visszaemelésre). Az ultraagresszív (tehát csak az emelést és dobást ismerő) ellenfelek, akik nem figyelnek arra, hogy ellenfelük milyen stratégiával játszik, könnyen áldozatainkká válhatnak, ha a közepesnél jobb lapjainkkal fel tudjuk vállalni ellenük a zsetoningadozást, illetve ha a jól kiválasztott kasszáknál all in-ig emelünk rájuk vissza. A megadogatós játék – közepes lapokkal – ebben az esetben látszólag a passzív agresszív mentalitásra utal, de a hátterében a várható értékek gondos mérlegelése rejlik.
Nyilvánvaló, hogy nagyon rosszul játszik, aki a passzív-agresszív ellenfelek kiblöffölésére épít. Fordítsuk meg a dolgot! Mi az ellenjáték, ha az ellenfelünk túl agresszív, rengeteget és nagyot emel, de kapaszkodik is a lapjába? Gyanítom, hogy olvasóim már tudják a választ, és igazuk is van: a megoldás a passzív agresszió.
Hogyan gondolkodnak ellenfeleink: a halak?
A pókerben nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ellenfeleink nagy többsége nem a pénzért játszik, hanem a szórakozásért. Le kell tehát tudnunk győzni a gyenge ellenfeleket is – sőt, tulajdonképpen ezek az ellenfelek a célpontjaink. Általában ők pontosan tudják is magukról, hogy nem gyakorlott, képzett, vagy épp jó játékosok. Ez azonban nem zavarja őket abban, hogy kiálljanak ellenünk, hiszen ha le tudnak időnként győzni egy-egy jó játékost, akkor tulajdonképpen megvan a napi sikerélményük, megvan az önigazolásuk. Ők ezért az élményért fizetnek, sokszor a magyar viszonyokhoz képest hatalmas összegeket. Kérlek ezért benneteket, hogy ne rontsuk el a játékukat azzal, hogyha beleszaladunk egy hibás, de általuk nyert leosztásba, kiselőadást tartva nekik a szellemi képességeikről vagy például az odds-okról.
Belőlük van a havi nyereségünk, ők tartják el a pókeres társadalmat és a kaszinókat a legmagasabb buy in szintekig, ők fizetik ki a rakebackünket, a promócióinkat, ha figyelmesen fülelünk, szinte hallani lehet, ahogy csörögve vándorolnak a zsetonok a gyengébb pókerjátékosoktól az erősebbek felé.
El kell viszont fogadnunk azt a tényt, hogy néha ezek a játékosok is győzhetnek ellenünk, függetlenül attól, hogy mennyire jól teljesítünk.
Nem valószínű, hogy lenne olyan pókerjátékos az olvasók között, aki nem hallott már a full ringre ajánlott „feszes és agresszív” stratégiáról, mint minden más stratégiák alapjáról. Ez nagyon jól is van így, hiszen az említett stratégia nyerőnek számít mind a mai napig, azonban nem adaptálható a Heads Up-ra ugyanúgy, mint ahogyan azt megtehetnénk a short handed játékkal kapcsolatban az indulókezek körének némi tágításával. A Heads Up-ban a félelem és megbánás nélküli agresszió az egyik legfontosabb elsajátítandó képesség mivel – ahogyan azt egy későbbi cikkemben be fogom mutatni – egy általában agresszív játékosnak a világ legjobb Heads Up versenyjátékosa ellen is van esélye, míg egy képzett, de tipikusan passzív játékosnak még a közepes (de alkalmazkodó) ellenfelekkel is meggyűlik a baja.
forrás: http://www.onlinepokerhu.com